Beszámoló a szicílai utazásomról

Beszámoló a szicíliai kirándulásomról

2016 március 18-21 között egy szicíliai tanulmányi kiránduláson és nyaraláson vettem részt földrajz tanárom szervezésében. Megmásztuk az Etna kráterét, ellátogattunk Taormina gyönyörű tengerpartjára, és megismertük a szicíliai életet. A következőkben erről az utazásról olvashatsz egy beszámolót.

Az utazás híre még decemberben érkezett el hozzám, az iskola földrajz faktos csapata rendszeresen jár különböző helyekre mindenféle természeti értékeket megnézni, a Magas-Tátrába például. Na azt én nem találtam olyan érdekesnek, úgyhogy nem is vettem részt rajta. Az idei kirándulást mint kiderült, Szicíliába tervezték. A mediterrán területekhez és a tengerhez mindig is vonzódtam, ezért már felkeltette az érdeklődésemet a dolog. Megtudtam hogy az utazás repülővel lenne, mégpedig a WizzAir-rel, nővérem pedig ennél a társaságnál stewardess. Több se kellett. Egyetlen kérdés az volt, megkapom-e az ösztöndíjat, amire pályáztam. Ez közvetlen karácsony előtt derült ki. Megkaptam, tehát lényegében semmi akadálya nem volt a dolognak, az ösztöndíj fedezte az utazás költségeit, nővérem le is foglalta nekem a repülőjegyet, így más dolgom nem volt, mint várni 2016. március 18-át, az indulás napját. A várakozási idő végtelen hosszúnak tűnt, viszont ahogy közeledtünk az időponthoz, egyre gyakrabban nézegettem az ottani időjárást.
Az idő ment, eljött hát 18-a, péntek. Reggel 5 órai kelés, busszal irány Esztergom, ahonnan a 6:45-kor Budapestre induló vonattal mentünk Újpestig, onnan a 3-as metróval Kőbánya-Kispestig, onnan a 200E busszal pedig a repülőtérig. A repülőtéren sokszor jártam már, ám mindig csak bámészkodóként, ez lesz az első repülés. Beléptünk az épületbe. Rengeteg ember, bőröndökkel, hangzavar. Kis idő múltán el is kezdődött a becheckolás, át a fémdetektoros kapun, csomagok átvilágítása, stb stb. Minden rendben volt, átjutottunk az akadályon, a repülőtér azon részén voltunk, ami gyakorlatilag egyik országhoz sem tartozik, így Áfa nélkül vásárolhattunk bármit is, bár én nem tettem. Jó egy óra várakozás után nyílt ki a kapu Catania felé, a szicíliai város felé, ahová repültünk. Itt már kezdett nőni az izgalom. A csomagom is megfelelt, így a második akadályon is átjutottam, közeledtem a repülő felé.

 

A kapu egy óriási kültéri sátorban volt. Valószínűleg azért, mert ezek a gépek anno a Ferihegy 1-ről indultak, annak bezárása után kellett a Ferihegy 2-es terminálján sátorokat felállítani a további kapuknak. Tehát átjutottunk a kapun, csomag megfelelt, irány a gép. Néhány méter séta a betonon, és a hátsó lépcsőhöz érkeztem, indultam fel a gépre. A hátsó bejáratnál a nővérem dolgozott, ugyanis ő stewardess, és erre a gépre volt beosztva merő véletlenségből. Na jó, nem. Így kérte a beosztását. Leültem, felszálltak az utasok, időben készülődtünk a felszálláshoz. Bemondás 3 nyelven cabin crew pantomimelt, majd elkezd gurulni a gép, rá a kifutóra. A hosszú egyenes előtt. És feldördülnek a hajtóművek, a gép maga egyébként a Wizz új Airbus A321-ese volt. Tehát a nagyszerű hang a hajtóművektől, és gyorsult a gép. Korábbi beszámolók után arra számítottam hogy valóban hozzátapadunk az üléshez, bár nekem nem volt olyan meglepő. Az elrugaszkodás tetszett, az adott az érzéseknek, a tehetetlenség törvényét érezhettem minden egyes szervemen. Viszont rendszeresen ültem vidámparkos hintákra, ezért mondhatni edzett voltam az ilyen állapothoz. Kb 1/3 erősségű volt a gép felszállása a vidámparkos hajóhintaszerű üzlethez (Extreme XXL) képest.
Nem ablaknál ültem, ezért sűrűn járt a fejem jobbra-balra, hogy lássak valamit. Persze az ablaknál ülők aludtak. Foszlányokat láttam a városból, a házakból, percekkel később a havas hegycsúcsokból a Dinári hegység szirtjeire következtettem, aztán már csak a tejszínhab szerű felhőket nézegethettem, ami 5 perc után unalmassá vált. Sebaj, mert nővérem felszabadult, és egy kis ideig szórakoztattuk egymást. Aztán kis kajálás következett, és máris megkezdtük a süllyedést. Fél órával később földet értünk, a leszállás még kevésbé volt rázós mint a felszállás. Elhagytuk a fedélzetet, megérkeztünk a Cataniai Fontanarossa reptérre, a menetrendnél 25 perccel korábban. Percekkel később kiléptünk az épületből is. 20 fok, kaktusz és narancsfa mindenütt. Balra nézve a távolban magasodik az utazás egyik célpontja, az Etna.

Elsétáltunk a helyi buszmegállóhoz. Mint kiderült, az ott várakozók csupán 50 perce vártak a buszra. Ekkor elhatároztuk, hogy inkább besétálunk a városba. Át egy fenyőfákkal teliültetett parkon a tengerpart felé vettük az irányt, nagyszerű érzés volt életemben először meglátni a tenger hullámait. Végtelen, hatalmas, és gyönyörű…  Természetesen nem hagyhattam ki, hogy térdig belemenjek a vízbe. Picit hideg volt a víz, de remek élmény volt először a tengerbe menni. Sétáltunk tovább a tengerparton a város felé. Átsétáltunk az autópályán (!) Majd a város szegény negyedén. A legérdekesebb itt az egyik kerítés, aminek a tetejébe üvegszilánkok vannak bebetonozva, és centinként állnak ki a szögek. 3 házzal arrébb pedig kívülről szintén a gettó, a szegénység látszik, míg belül 30 négyzetméteres medence kerttel együtt. Elágazás elágazást követett, aztán az egyiknél balra fordultunk, nyugat felé egy jó hosszú utca, legalább 20 perc menetelés után itt találtuk meg a szállásunkat. A közlekedés borzalmas. Elég kevés ép autót lehetett látni, gyalogos, motoros autós egymás elé vág be mindig és mindenhol. A szemét mennyisége egyes helyeken már kupacokba tömörült, A szagok is elég érdekesek voltak. A szállás viszont teljesen kulturált apartman volt, akár egy balatonfüredi szállás. Beköltöztünk, egy óra pihenő és indultunk a városba. A város mint mondtam szemetes, óriási a pörgés, mindenki mindenhova autóval megy. Minden sarkon egy zöldséges sátor. Negyed óra alatt elértünk a főtérre, ez viszonylag tisztább volt az átlagos utcákhoz képest. Benéztünk néhány templomba, templomokban is bővelkedik Catania. A főtér épületeinek többsége barokk stílusban épült, a templomok belsejére különösen jellemző a túldíszítettség. Kis séta után következett a vacsora. Eredeti olasz pizzériában ettünk, ahol kemencében sütik a pizzát. A vicces az, hogy az utcán és a téren viszonylag formás kinézetű lányok csalogatják a turistákat a nekik munkát adó éttermekbe. Ők azért tudtak angolul, viszont az átlag olasz emberek nagy része csak az anyanyelvet beszélte, ezért például a pékségben nehéz volt kommunikálni.

 

A vacsora után még egy kis séta a városban. A főtéren található egy elefánt szobor, állítólag a cataniai férfiak jelképe. Operaház és egy régi amfiteátrum megtekintése után visszamentünk a szállásra, ahol rövid idő után mindenki kidőlt, próbáltunk rápihenni a következő napi Etna túrára.

2. nap
Előző este megbíztak, hogy 6:30-kor ébresszem a szobatársaimat, mivel fél 8-ra készen kell lennünk, jön a túravezető. Így is lett, fél 7kor keltünk, és mentünk a szállásunk alatti sarki pékségbe, zsemle és bukta keverékének tűnő téglatest alakú péksütit venni. A péknél dolgozó kb 70 éves néniről azt kell tudnunk, hogy szemtengely ferdülése minimum 90 fokos volt, lehet hogy a pékség sarki elhelyezkedése miatt, hogy egyszerre két irányba lásson, de amint betódult a 13 fehérbőrű idegen arc a 10 négyzetméteres kis pékségbe, egyből 180 fokos bandzsa lett. Egy darabig csodálkozott rajtunk aztán elkezdett dumálni valami számomra halandzsanyelven, aztán mint kiderült ez a szicíliai olasz nyelv. Erre még a zsírtartalékaiban nem szűkölködő (cirka 150 kilós) fia is kinézett a kemencék közül. Nade a lényeg hogy 10 perc néma nézelődés után kiválasztottuk a máig ismeretlen nevet viselő péksütit, majd a szomszéd boltba mentünk, ahol a reggeli sor miatt egy jól szituált helyi hölgy úgy gondolta, most inkább fizetés nélkül távozik a zacskó káposztájával. Én vettem egy doboz nutellát, gondolván az csak olyan lehet mint nálunk, nem nagyon akarok helyi hűtetlen szalámit vagy kutyakajának látszó müzlit venni. Ja, a bolt sem volt nagyon több 30 négyzetméternél. Az utcán időközben zajlott a reggeli élet, dudálás dudálás hátán, mindenki pörgött a kocsijával. Elég fura illat csapott meg, a két kirakattal arrébb lévő hentes egy konyharuhával letakarva kínálgatott egy komplett disznólábat az utcán. Szomszédban pedig a zöldséges, pakolták ki a potom pénzekért kapható egzotikus gyümölcsöket (1 kiló narancs fél euró, kb 155 forint)

  

 

Még egy érdekesség. A járdán minden századik méterben valami grillszerű faszénnel üzemelő szerkezeten miniatűr krumpliszerű zöldséget sütöttek, ennek illata keveredve a hűtetlen hús illatával adta meg az igazi feelingjét a cataniai utcának. Na tehát bevásárlás után visszatértünk a szállásra, csomagoltam 4 db tégla péksütit nutellával megkenve és 1 liter vizet. A hegyen hó van, ergó hideg van, gondoljuk mi. Na, akkor a felszerelés: bakancs, 2 zokni, 2 nadrág, póló, pulcsi, 2 kabát, sál, sapka, és még kesztyű is… Szükség volt rá, bár nem a hideg miatt, erre később visszatérek. Fél 8, jött a telefon, hogy a túravezetőnk megérkezett a kisbusszal az utcába. A következő képen a szállásunk utcája látható

 

 

Természetesen minden utca bazalttéglákkal van lefedve. A következő képek pedig az erre merőleges fő(bb) útról készültek.
 

Megjött Franko, a túravezetőnk. 61 éves, ennek ellenére elég fittnek tűnik. Állítólag csomó nyelven beszél, ennek ellenére nekünk csak olaszul szólalt meg. Beültünk a kisbuszba, én egyből a pole pozícióba ültem, hogy az utat is tudjam fotózni. Rögtön az autópályára tartottunk, amin az előzőnap simán gyalog átsétáltunk.

Megemlítendők a kis háromkerekű járgányok, amiket kb csak a zöldség tart össze. Irdatlan állapotuk ellenére szinültig pakolva zöldséggel róják az utcákat nap mint nap, amíg egyszer csak szét nem esnek a vezető alatt. Az autópályáról annyit, hogy mindkét szélén fél-fél métert a gaz és a benőtt növényzet tesz ki, az út minősége nem rossz egyébként, de a fehér vonalak és záróvonalak itt csak tájékoztató jelleget képviselnek. Tehát az autósokat egyáltalán nem érdeklik a sávok. Hamarosan az út az Etna felé kanyarodik, és nő a meredekség, elkezdünk „mászni” a hegy oldalán.

A buszút során több mellékkráter mellett is elhaladtunk, amelyek csupán néhány kilométerre vannak a várostól, ezért sokkal veszélyesebbek, mint maga a hegy és a központi kráter. Láttuk azt a helyet is, ahol bányásszák és feldolgozzák a vulkánból kiömlő bazaltot. A jobb oldali képen ez látható. A hosszú szerpentines és meredek úton lassan elértük a felhők szintjét. Itt megálltunk egy kicsit, fotóztunk, levegőzhettünk, itt már hűlt a levegő, a hóhatáron voltunk. Leláttunk a tengerhez, és a sziget belseje, nyugati része felé is elláttunk.

 

Az utat egyébként egész jól kiépítették a hegy oldalán, végig aszfalt, biztonságos út. Remek panoráma nyílt a völgyre, feljebb már sajnos a felhők miatt nem élhettük át ezt az élményt. A busz az 1900 méterrel a tengerszint felett lévő felvonó-állomásig vitt el minket. Itt Franko kiosztotta nekünk a hótalpakat és a túrabotokat, megvette mindenkinek a jegyet a felvonóra, és következett az utazás a felhőben. Itt az állomáson egyébként fagypont alatt volt a hőmérséklet, hűvös volt. Tehát fel a felvonóra, további 500 méter felfelé, kb 10 perc alatt. Felértünk a felhők fölé, kiszálltunk a kabinos felvonóból, majd Franko kínálta a naptejet, ki-ki bekente magát, ki-ki később pórul járt…

 

Tehát kiszálltunk a felvonóból, ki az épületből is, én azt gondoltam, itt már tényleg hideg lesz, ezért minden ruhadarabot felvettem, és… megcsapott minket a rendkívül erős napsütés. Mivel a hó a napsugárzás 95%-át visszaveri, így lényegében mintha 2 nap sütött volna ránk, mivel az egész táj tiszta fehér volt, és 2400 méteren az UV sugárzás is erősebb természetesen. Nade a hőmérséklet? Döglesztően meleg volt. Amint elindult a vánszorgás felfelé a hegyen, ömlött rólunk a víz, és kezdett perzselni a Nap.. Én bekentem magam naptejjel, és a téli védőruhában szinte semmimet nem érte napfény.

Csoporttársaimat akik nem öltöztek be teljesen, vagy nem kenték be magukat a 30 faktoros naptejjel, nagyon megperzselte a nap, minimum elsőfokú égési sérülések voltak, de a naptejet felajánlották…
Tehát sétáltunk felfelé a magasban, egy ideig sípályán, 3-4 sífelvonó volt a közelben, egyikükkel jöttünk fel mi is. Majd elhagytuk a sípályákat, itt volt szükség igazán a hótalpakra, a minimum fél méteres friss havon sétáltunk. Jobbra a 2001-ben kiépült kráter, balra előre pedig a központi kráterek, és az Etna csúcsa. A kettő között sétáltunk el, majd kb. fél óra után egy partoldalhoz érkeztünk, ahonnan felhőmentes időben le lehetne látni a völgybe. Franko elbeszélése szerint ez a partoldal is egy kráter volt a maga idejében, azonban egy kitörés alkalmával beszakadt.

 

Itt a „lelátónál” kb. fél óra pihenő következett. A levegő ritkaságát én azzal érzékeltem, hogy alkalmanként 1-1 mélyebb lélegzetet kellett vennem. Amikor megmarkoltam a havat, az fél perc alatt teljesen elolvadt a kezemben. Tehát meleg volt. A jobbak le is vetkőztek egészen a rövidujjú pólóig, másnap érezhették az eredményt… Én maradtam inkább a többrétegű ruhámnál. Étvágyam nem volt, ez hozzájárult ahhoz hogy a pihenő után már tényleg csak vánszorogtam. Franko az út közben nagyon lelkesen mondta olaszul a látnivalókat, érdekességeket, és mindezt a még lelkesebb csoporttársam fordította magyarra. A pihenő után újra összeszedtük magunkat, és elindultunk a 2001-ben felépült kráter peremére, ez a sífelvonó felső állomásától további 500 méterrel van magasabban. Úgy gondolom, ez volt a túra legmegerőltetőbb része. A csapat kíváncsi része el is indult lefelé a kráter belsejébe, ahol a gőz áramlott ki a kövek közül, és maguk a kövek is forróak voltak. Nekem már erre nem maradt energiám… Majd legközelebb!
Tehát itt is volt negyed óra pihenőidő, azután indultunk vissza a sífelvonóhoz. Fél órán belül visszaértünk.

  

 

A 2001-es kráter belseje

Ismét a felhőkön keresztül visszaérkeztünk az 1900 méter magasan lévő sífelvonó-állomáshoz. Itt volt egy kis idő szuvenírt vásárolni, a hegyen megtett út csupán 3,5 kilométer volt, viszont a nagy szintkülönbség és a hó miatt több mint 2 órát vett igénybe. A szabadidő után vissza a buszba, indultunk tovább, Franko elvitt minket egy barlanghoz, ahol annak idején a láva ömlött ki a föld alól. Lényegében a vulkán gyomrába tudtunk bejutni. 

A csoportképek elkészítése után búcsúztunk a vulkántól, többet nem jöttünk az Etna közvetlen közelébe. Franko visszavitt minket Cataniába, a szálláshoz, oda, ahol felvett minket. A délutáni visszaérkezéskor legalább 1 óra pihenés mindenkire ráfért. Akárhogy is, fárasztó volt elviselni a majdnem 2900 méteres szintkülönbséget, és magát a túrát.

 A pihenő után viszont úgy éreztem, visszatért az energiám, így újra felkerekedtünk, és célba vettük a porto-t, a kikötőt. Itt néztük végig  a naplementét.

Amint mondtam, zöldséges minden sarkon. Egyik utcába betekintve pedig a párizsihoz hasonló diadalívet láttunk. A kikötőbe vezető utunk egy viszonylag rendben tartott parkon keresztül haladt, ahol megnézhettük az igazán mediterrán típusú fákat, növényeket. És találkoztunk Mario-val is, az utcaharmonikással. Azt hiszem, ő volt a pont az i-re olasz park, mediterrán növények, és olasz harmonikás. 100%-ig megadták a hely hangulatát, felejthetetlen, életre szóló élmény.

Estére meg is érkeztünk a kikötőhöz, a tengeren szinte a „végtelenbe” láttam el, és a távolban a nagy tengerjáró hajókat. Egy közülük éppen ekkor kötött ki a cataniai portoba.

A sötétedés után visszasétáltunk a város főteréhez, ezúttal azonban egy teljes mértékben helyi tésztás étterembe ültünk be. Mindenki lasagne-t rendelt, amit 1 óra múlva ki is hoztak. Ez alatt betért az étterembe az az utcai árus, aki mindenféle világító kacatot árult, látszólag ebből kereste kenyerét. Engem sikerült meggyőznie, igaz nem kaptam vissza a kis lámpa árát, de számomra többet ért az hogy végre élőben használhattam az angol nyelvet. A lámpás emberünk aztán leadta a drótot a többieknek, távozása után 5 perccel Mario kollégái tértek be hozzánk, és egy röpke negyed órás random harmonikás koncertet tartottak nekünk. Gazdagabbak nem lettek. Távozásuk után lassan meg is hozták a vacsoránkat, na mi pedig jóllakottak nem lettünk, de legalább megízlelhettük az eredeti olasz tésztákat. A vacsora után újra a szállást vettük célba, viszonylag későn, 23 óra körül kerültem ágyba, addig az aznap készült fotókat nézegettem, illetve az aznapi élményeket beszéltük át. Túléltük az Etna túrát, innentől nyaralás az egész… És az is volt. Következő napi úti cél Taormina, valóságos turista, valóságos paradicsom. 

3. nap

A második éjszaka már nyugodtabb volt, kezdtünk hozzászokni a mediterrán levegőhöz. Fél 8-kor ébresztő, indulás a Bandzsa’s Bakery-be, téglasütikért. A napi élelem összecsomagolása után a csapat megindult a Cataniai autóbusz-állomásra, ami röpke 60 percnyire volt a szállásunktól. Szép, tiszta reggel volt, először láttuk a városból az Etna csúcsát felhőtlenül. Két éghajlat egy helyen…

Virágvasárnap volt, itt viszont eredetiben, pálmaágakat használtak a szertartásokhoz. Annak ellenére hogy vasárnap van, az élet ugyanúgy pörgött, mint bármely más napon. Röviddel 9 óra előtt megérkeztünk az autóbusz-állomásra.

A távolsági buszok szerencsére gond nélkül közlekedtek, és még csak tömeg sem volt. Szép tiszta volt az idő, mondhatni kora nyári. A buszból végig jobbra a tengert, balra pedig a Hegyet csodálhattuk. Másfél óra volt az utazási idő Taorminába. Még néhány kép a buszból.

Egy kis visszatekintő. Csoportvezetőnk előző nap Franko kisbuszában hagyta a napszemüvegét. A rendkívül fitt túravezető nem problémázott, azt mondta, vasárnap elhozza nekünk Taorminába. Leszálltunk a buszállomáson, 10 percen belül ott termett mellettünk Franko biciklivel, és a napszemüveggel. Meg kell hagyni, szép teljesítmény… Azt mondta, a délutáni síelés előtt teker egyet. Azt hiszem sokan példát vehetnénk tőle!
Tehát megérkeztünk Taorminába. Szintén tipikus olasz város, azonban jóval rendezettebb, és tisztább. Első utunk a tengerpartra vezetett, rengeteg lépcsőn át jutottunk le a tengerpartra, mivel maga a város egy elég meredek mészkőhegy oldalára épült. Tehát irány a tenger!

 

 

Találtunk citromfát, ciprusokat is, de a panoráma mindenkinek elvonta a figyelmét…

 

A lejtő teljesen virágba borult, a szivárvány minden színében pompáztak a virágok, bokrok, fák.

 

Azért egyszer feküdnék azoknak a nyugágyaknak egyikén…

  

Leértünk a tengerpartra, pont déli 12 óra volt. Természetesen mindenki belement a vízbe. A jobbak derékig is.

Ahogy mondtam, meredek hegyre épült a város. Kb 1 órát töltöttünk a tengerparton, a víz nem volt olyan hideg, 18-19 fokos lehetett. A kövek viszont még melegítették is a lábunkat.

Találkoztunk Taorminában két másik magyar csoporttal is. Sétahajózásra is invitáltak minket, de mi inkább a vízbe mentünk. A tengerpart itt kavicsos, nem homokos, ez hosszútávon kis kényelmetlenséget okozott. A part egyébként teli volt büfékkel, igazi egzotikus gyümölcslevek, koktélok, juice-ok kaphatók itt a hullámoktól néhány méterre, mondani sem kell, ismét teljesen magával ragadott a hely hangulata. A part után rögtön nekimentünk az emelkedőnek, a néhányszáz méterrel magasabban lévő kilátóhoz tartottunk, ahol egy újabb csodálatos élmény részesei lehettünk.

Amint mondtam, minden virágba borult.

És íme a panoráma a kilátóból. A képen jobbra látható kis félszigetet a parttal összekötő parton voltunk az elmúlt egy órában, azóta a dagály már szétválasztotta a két „földrészt”. Lélegzetelállító kilátás. Úgy éreztem, az egész világ megnyílik előttem a végtelen térrel együtt a végtelen szabadság is. Nagyszerű érzés.
Az idő azonban szorított, így tovább kellett mennünk, a belvárosba, a város főterére, ahol kaptunk egy kis szabadidőt. 

Az olasz építési stílus itt is megmutatkozott, szűk sikátorok, magas emeletes házak, barokk túldíszítettség, és a magasban száradó ruhák. Tipikus mediterrán. Az egyetlen dolog amit az Etnát ábrázoló képeslapokon kívül el tudnak adni, azok  Keresztapás szuvenírek. Több bolt mellett mentünk el, ahol csak keresztapás cuccok voltak. Póló, öngyújtó, toll, hűtőmágnes, stb.

Villákban, szállodákban nem szűkölködött a város. Bármilyen meredek is a hegy, felépítik. A kilátás aztán kárpótolja a befektetett munkát. A ki szabadidő alatt vásároltam néhány szuvenírt az itthoniaknak, majd a szűkös idő miatt ismét indultunk tovább, a görög színház romjaihoz. Az épület színházként, később római amfiteátrumként is funkcionált, engem az fogott meg benne, hogy a lelátóról a háttérben láthattuk az Etnát és a tengert.

 

A színház romoknál már a horizonthoz közelített a Nap. Lassan indultunk vissza a buszállomásra, előbb azonban útba esett egy kis sétálóutca még vásárláshoz, illetve egy botanikus kert mindenféle helyi növénnyel, fával.

   

 

A botanikus kertből pedig gyorstalpaló következett a buszállomásra. Meg is érkezett, olvasható a felirat a buszon: Aerporto Catania. Az a miénk. A visszaút alatt lement a nap, már sötét volt, amikor Cataniába értünk. Szerencsére a belvárosban szálltunk le a buszról, nem kellett 1 órát sétálni a buszállomástól. És bementünk az első templomba amit találtunk, mert ugye virágvasárnap volt. Hát, abból lett másfél óra. Másfél órányi igehallgatás után mindenki kellőképpen megéhezett, így célba vettük azt az éttermet, ahol péntek este ettünk. Ezúttal már én is pizzát ettem, mivel még nem volt rá alkalmam. Az utcán álldogáló lányka egyből invitált minket, szerintem fel sem ismerte hogy 2 nappal azelőtt is mi voltunk ott. Finom volt a pizza, viszont én különlegességet nem éreztem benne. Talán az, hogy a széle kormosra égett a kemencében. A kis kopasz pocakos pincér már felismert minket, és mivel pénteken nem adtunk borravalót, ezúttal önhatalmúlag felszámoltak fejenként plusz 1 euró szervízdíjat. Üsse kavics.

A vasárnap még pörgősebb nap volt mint a szombat, ezért innen már csak a szállásra vezetett az út. Az utolsó esténk Cataniában, ezért még egyszer tettünk egy nagy sétát a városban, a főtéren az esti fényekben. Hazafelé úton a járdán mellettünk egy fekete autó fekete emberei cseréltek egymás között pénzkötegeket… Hát, ha már keresztapás szuvenírek vannak… Vasárnap este is 23 óra után kerültünk ágyba, végül is aludni itthon is tudunk. A szokásos esti teendők után egy kicsit elszenderedtünk, majd csörög is az óra. Hajnali 5. Ébresztő!

4. nap

Az utolsó olaszországi napunkat reggeli sétával, kocogással kezdtük, kimentünk a kikötőbe végignézni a napfelkeltét. A friss tengeri levegő ismét adott az életérzésnek. Sajnos felhős volt az ég alja, ezért csak felhős napfelkeltét tudtunk nézni és fotózni, de a semminél azért ez is több. Ha már Olaszországban vagyunk.

Vasútbarát lévén a Márka fotózása nem maradhatott el. 1 órát töltöttünk a tengerparton, majd a hétfő reggeli halpiac megtekintése következett. Az illatok itt is zamatosak voltak, van mihez viszonyítanunk, de ez így volt jó, így volt olasz. A szemét, a zöldségesek, a közlekedés, a barnabőrű emberek hozták össze az igazi olasz filmbeillő feelinget.

   

 

Még a macska is halat evett. A korai kelés és az éhség miatt a csapat kettévált, mi visszamentünk a szállásra, a többiek még nézelődtek a piacon. Megettem a tegnap este félretett pizzát, majd következett az összecsomagolás. Szerencsére az összes vásárolt szuvenír, belefért a táskába, viszont kicsit kellemetlen volt, hogy újra fel kellett vennem mindkét kabátot, hiszen a repülőre csak egy táskával szállhattunk fel. Időközben a csapat többi része is visszaérkezett a szállásra, és egy fehér ruhás hölgy, aki kicsit ferde szemmel nézett ránk. 5 perc után megértettük, hogy takarítani jött. Így hát teljesen összepakoltunk, és még egy utolsó séta következett a főtérre. Ettünk egy fagyit, én 1 órát ültem a főtéren figyelve az itteni emberek viselkedését. Eközben sajnos már arra kellett gondolnom, hogy odahaza már tanítás van. Ezt még meg kell tanulnom, hogy nyaralás idején teljesen feloldódjak, ne a munkával törődjek. Késő délelőtt visszamentünk a szállásra, mindenki felkapta a csomagját, és irány a repülőtér. Gyalog, ugyanazon az útvonalon, ahol 3 nappal korábban érkeztünk. Vissza a fő utcán, jobbra, át a gettó negyeden és az autópályán, majd ki a tengerpartra. A pénteki érkezéskor felhős volt az ég, és az Etna is felhőben volt, ezért a visszaúton sikerült csak a tervemet véghezvinni, mégpedig egy olyan fotót készíteni, amelyen a homokos tengerpart és az Etna is rajta van.   

És elköszöntem a tengertől is. Már célegyenesben voltunk a reptérre. Át a parkon, el a narancsos stand mellett ahol pénteken vásároltunk, és már meg is pillantottuk az épületet. Nagyon jó meleg idő volt, ami miatt a 2 kabát izzasztó volt a várostól a reptérig. Leültünk a reptéri buszmegállóhoz egy kicsit pihenni, velünk szemben pont az Etna. Azt beszéltük, milyen jól nézne ki, ha most kitörne. Hát, ki örülne neki, ki nem igazán. Még egy utolsó lendület, indulás tovább, Becheckolás. Ismét simán átjutottam a detektoros kapun, és fél óra múlva már nyitva volt a kapu Budapest felé. Visszafelé a csomagot sem nézték, csak a beszállókártyát. Irány az A321-es. Visszafelé már sikerült ablak mellé ülnöm, így nyugodtan fotózhattam. Néhány perc késéssel elindultunk, a hosszú egyenesben vártam megint a löketet felszállásnál, de még simább volt, mint odafelé. Semmi különleges érzéssel nem járt a felszállás. Pillanatok alatt a tenger felett voltunk, pillanatok alatt elhagytuk Cataniát, a várost ami 4 napig otthont adott nekünk. Kezdtem érezni, hogy hamarosan bizony visszatérünk Magyarországra. Amíg a felhők alatt voltunk, láttam egykét kisebb szigetet, szunnyadó vulkánt, viszont fél óra múlva már újra tejszínhabban úsztunk. Kissé unalmassá is vált.

Amikor újra a felhők alá kerültünk, már a tipikus dunántúli tájat figyelhettem meg. Szántóföld, itt-ott kis faluk, autópálya, vasút. Vészesen közeledett a leszállás. A földetérés még egy kátyúnál is simább volt, tehát itt ragadom meg az alkalmat hogy elkergessem a tévhiteket. A repülésben semmi rossz érzés nincs. Sima, rázkódásmentes, és kicsi az esélye bármilyen problémának. Egy buszút is rázósabb, mint a repülés felszállással és leszállással együtt.
Megállt a repülő, kinyílt az ajtó, és megcsapott a hideg levegő. Percek alatt hozzászoktam pénteken a 25 fokhoz, és 1 hétbe telt visszaszokni az itthoni 8-10 fokhoz. Nagyon rossz érzés volt. Újra a régi kerékvágásba, mintha el sem mentünk volna, elrepült a 4 nap, mintha meg sem történt volna, mintha visszazártak volna egy kis dobozba, újra itthon. De mégis eltelt a 4 nap, és mégis megtörtént! Életreszóló, felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk, az érzés amikor megnyílik az ember előtt a világ, felbecsülhetetlen. Most visszatértünk egy kicsit a  mókuskerékhez, tanulunk, dolgozunk, de mindezt azért teszem, hogy egykor majd, akár 1 év akár 10 év múlva újra felszállhassak, és újra átérezhessem az utazás végtelen szabadságát. Ezúton köszönöm meg a lehetőséget és a szervezést a földrajz tanáromnak, és minden embernek aki megdolgozik érte, kívánom hogy élje át ezt az élményt. Csodálatos Földön élünk, és nekem az az életcélom, hogy minél több oldalát megismerjem, személyesen láthassam világunk különlegességeit. Ehhez még egy ideig otthon kell lennem, de várva várom azt az időt, amikor újra elindulhatok, mert ez bizony csak a kezdet volt…

Faragó Ferenc

2016. április 9.